Egy kis “ketchup”

Hol is hagytuk abba? Ja igen, még nagyban dolgoztunk az EA-nál és éltük azt a szokásos letelepedett életet, amikor szépen csordogálnak a hetek, váltja egymást a munka és a pihenés, és tulajdonképpen nincs miről írni.

Azóta történt egy s más. Úgy tűnt, február végéig lesz munka, de aztán mindig becsöppent valami kis projekt, kellett az ember, ami nekünk sem volt ellenünkre: jobb, ha a meleg tavaszban van az embernek szabadideje, mintsem a hideg télben. Adott volt a lehetőség, hogy visszajöjjünk a nyárra dolgozni, de lemondtunk róla: az EA által szigorúan betartott szabály miatt már alig volt néhány hónapunk az ideiglenes szerződéssel dolgozóknak megszabott 24 hónapos keretből, és augusztusban mindenképen kiléptettek volna. Úgy döntöttünk hát, hogy nem “szúrjuk el” itt a nyarat, mert jóval hasznosabban tudjuk eltölteni azt otthon: komoly házfelújítás vár ránk, amit talán be tudunk fejezni őszre, amikorra már munkánk is lesz remélhetőleg.

Mivel pont az ország északi részét nem láttuk még, és az időzítés is tökéletes volt, ezért úgy döntöttünk, megvalósítjuk egy régóta dédelgetett álmunkat, és végigmegyünk az El Camino de Santiagón. Eleinte a klasszikus francia útra gondoltunk, de szent év lévén ott zsúfoltság várható, ezért a nehezebb, de szebb északi út mellett döntöttünk.

A munkahelyről való kilépés és az indulás közötti eltelt 5 hét elég sűrűre sikeredett. Moncs beiratkozott egy intenzív spanyol tanfolyamra, és amíg ő suliban volt, addig én a tízujjas gépelés tananyagban haladtam előre valamennyit. (Nem, egyelőre még nem ismerem az összes betűt, ezért most is még csak néhány ujjal pötyögök, ahogy eddig. :) )

A tanfolyamok mellett sokat sportoltunk, ami elég jól is ment egészen a múlt hétig, amikor az egyik hosszú edzésen a nagy örömömben, hogy milyen jól megy a futás, nem figyeltem a testem jelzésére. A közepes térdfájással nem törődve lefutottam egy félmaratont, aminek másnap lett meg a böjtje, amikorra már annyira fájt a térdem, hogy menni alig bírtam. Azóta kényszerpihenőn vagyok, lassan javulok, csak reménykedem, hogy minden rendben lesz az úton.

Az otthonra szükséges adó- és TB igazolások beszerzése után már csak a cuccainkkal kellett valamit kezdeni. A szobánkat csak a csomagjainknak bérelni még egy hónapig drága lett volna, szóval körbenéztünk hol lehetne tárolni őket. Mivel már több cuccunk van már, mint ami egy kocsiba belefér, és mert minden ismerősünk szobát bérel, a haveroknál elszállásolás nem jöhetett szóba. Találtunk viszont több céget is, amik egészen apró raktárhelyiségeket is kínálnak rövid és hosszú távra. Megnéztünk hármat, majd a legjobban kibéreltünk kemény 1,5 m3-t. Nagyon komoly a hely, 24 órában megközelíthető, PIN kóddal lehet bejutni a garázsba, kis kocsikon, teherliften viszi fel az ember a cuccát a kis helyiségébe, és 24 órás a videofelügyelet is. A 1,5 köbméteres kis cellánkba alig fértek be a cuccaink, már most látjuk, a kocsiba bepakolás mekkora móka lesz! De az egy következő fejezet, most jöjjön a Camino! :)