Az utolsó kilométerek

Az utolsó napra csak egy gyors 9 km-es szakaszt hagytunk, és egy szép, nem túl fáradt bevonulást terveztünk Santiagóba, délutáni városnézéssel, majd a következő napi indulással Finisterra felé. Nem a tervezés hibája volt, hogy ez lett másnap életünk leghosszabb 9 km-re…

Az egyik jópofa büfében (ahol a nyilas kagylómat vettem) ettünk egy empanádát (pitét), meg kaptunk mellé még valami tojásos tapaszt is. Sajnos valamelyik a kettő közül (én a hideg tojásra gyanakszom) romlott volt. Moncs már estére belázasodott és hányt, én a fél éjszakát hasgörcsökkel a vécén töltöttem, és csak lázcsillapító bevétele után tudtam egyáltalán aludni. Carolinának reggelre indult el a hasa, egyedül Nathan volt viszonylag jól (rajta másnap jött ki minden). A sors iróniája, hogy ez volt az a nap, amikor egy négyágyas szobát vettünk ki együtt spórolásból… Hát, csúcsra járattuk a vécét! :)

Itt még nevetünk

A másnapi korai indulásból nem lett semmi természetesen, és haladni is csak igen lassan tudtunk, sokszor meg kellett állni pihenni. Valamikor egy óra felé értünk be a Santiagóba, és becsekkoltunk az első alkalmas szállásra a város szélén. Úgy voltunk, hogy csak kifújjuk magunkat egy kicsit, lepakolunk, és csomagok nélkül tesszük meg az utolsó két kilométert a katedrálisig. A pihenés olyan jól sikerült, hogy teljesen beájultunk, 3 órát aludtunk. Az utolsó 2 km végül zsákok nélkül is nagyon nehéz volt, de annál nagyobb volt az öröm, amikor a katedrális elé értünk. 35 nap, 870 km gyaloglás, rengeteg küzdelem, de megcsináltuk! :))

 
A vége

A következő másfél napban megnéztük a várost, a katedrálist, megöleltük Szent Jakab szobrát, megnéztük az urnáját, és részt vettünk a zarándokmisén, aminek a végén meglengették a világ legnagyobb füstölőjét. Íme:

Találkoztunk Pierrel is, így volt kerek a történet: ő volt az első zarándok, akivel találkoztunk, jó volt így a legvégén elbúcsúzni tőle. Sajnos sem időnk, sem erőnk nem maradt, hogy elmenjünk Finisterráig, így búcsút vettünk Carolinától és Nathantől, akikkel az utolsó 5 napban jóban, rosszban együtt voltunk, majd északnak, A Coruña felé vettük az irányt. A prospektusok alapján A Coruña egy érdekes és szép városnak ígérkezett, ami bőven meghálálja azt az egy napot, amennyi időt rá tudtunk szánni. Így is lett.

A szerencsehozó zarándokok lottószelvényt töltenek ki egy néninek a buszmegállóban

Amikor a magas, sziklás tengerparton sétáltunk a római kori világítótorony felé, bevillant, hogy bizony ez a mi Finisterránk, a mi világvégénk, még ha északon is van, nem nyugatra. :) Most már hazamehetünk.

Az 5. hét

Az utolsó napokban nyilvánvalóvá vált, hogy milyen sokan teljesítik csak az utolsó 100 kilométert. A Compostelát, az oklevelet, a camino teljesítéséről, mindenki megkaphatja, aki gyalog megtesz 100 km-t vagy bringán (esetleg lovon, hihi) 200-at. Utazási irodák is szerveznek utat az utolsó 100 km megtételére csomagszállítással és előre lefoglalt szállással: így lehetett, hogy megjelentek az úton a minihátizsákos, sportcipős, tiszta emberek is.

Az egyik utolsó szakasz egy nehéz darabnak ígérkezett: 40 km-en belül nincs semmi, csak farmok, minden ételt és vizet vinned kell, az egyetlen közbeeső szállás 14 fős (amíg az előző napokban simán megtöltöttük a 40 fős szállásokat is), és nem kínál semmilyen étkezési lehetőséget. Tudtuk, hogy nem tudunk benne lenni az első 14-ben, és valahogy fel kell bontanunk a szakaszt, de úgy tűnt, a farmvidéken senki sem lát üzleti lehetőséget a zarándokok áradatában. Kemény munka volt, de hála Carolina kitartó kutatómunkájának, végül sikerült találnunk egy falusi vendégházat (egy casa ruralt) kb. 4 km-re a caminótól. Megbeszéltük szállásadókkal, hogy felszednek minket valahol az úton, amikor telefonálunk, és másnap reggel vissza is visznek ugyanoda, így egy métert sem kell csalnunk. ;)

A transzportra várva

Utoljára Ausztráliában láttam ilyet, az egymás mellett elhelyezkedő nagy farmok alkotnak egy-egy települést, mindenféle városközpont nélkül. Az itteni biciklis postás (ha lenne ilyen) simán indulhatna a Tour de France-on, akkora távolságok vannak! :) A szállásadónk mondta, hogy az ő falujukat, Regüelát összesen két(!) farm alkotja, az övék és a szomszédé. A 4km-nyi távolság ellenére majd’ negyed órát kanyarogtunk a szinte egysávos keskeny utakon, mire megérkeztünk a gyönyörűen felújított farmházhoz.

 

A vendégház egy családé, kedves emberek. Amint megtudták, hogy aznap van Nathan születésnapja, egyből a vendégük voltunk egy körre a bárpultnál! :) Este volt a Spanyolország-Chile meccs, vacsorázni csak utána tudtunk (este 11 óra után! :) ), mert addig velünk együtt mindenki a focit nézte.

Két nappal később, a Santiagótól 40 km-re levő Arzúánál csatlakoztunk be a francia útba, és hirtelen rengetegen lettünk. Arzúában a hírek szerint már délben elfogytak a helyek az albergue-ben (a zarándokszálláson), a privát albergue-ben 3-kor már nem kaptunk helyet. Szerencsére találtunk két szobát egy idős néninél. Este 6-ra szerintem minden szobát kiadtak a városban.
Az út is nagyon más lett, itt nem szenved szükséget semmiben a vándor! Néhány kilométerenként van egy bár vagy büfé, a magánházak kertjében automaták állnak az út felé fordítva, lépten nyomon szállást hirdetnek a táblák. A magányosságról is le kell mondani, olyan sokan voltunk, nem is kellett a jeleket figyelni, az idő nagy részében elég volt az előttünk haladókat követni! :)

Forgalmi dugó

Van kínálat

 
Mindent a vándorért

4. hét, már Galíciában

Tegnap befejeztük a 4. hetünket. Eddig 743 km-t mentünk, napi átlagban 27,2-őt. Az átlagos napi összeadott szintemelkedés 600 méter, az összes eddigi pedig valami hihetetlen: 16 ezer méter. (Ha meg kell mászni egy 300 méteres hegyet, az út általában felmegy 60 métert, majd leereszkedik 20-at, majd megint fel 60, le 30. Ilyen módon mire felér az ember a 300 méteres dombra, összesen vagy 450 métert mászott felfelé, ez az összeadott szintemelkedés.)

Itt az utolsó tartományban, Galíciában a kilométerköveken feltüntetik, hogy mennyi van még hátra Santiagóig, e szerint, már csak 125 km-t kell mennünk! (Meg persze a maradék hetvenvalahányat Finisterráig :) ) Az idő remek, napos, elég izzadós, de hát minden jó, ami nem eső! :)

Az utolsó nap még utoljára eltévedtünk Asturiasban, és egy néhány kilométerrel hosszabb tengerparti variánsra tévedtünk – szerencsére. Ribeadeo után ugyanis hátat fordítunk a tengernek, a szárazföld és Santiago felé vesszük az irányt, így egy nagyon szép búcsút vehettünk a nagy víztől: volt sziklás part, kis öblök és az elmaradhatatlan szántóföldek, legelők és tehenek. :)

Galícia megint egy új világ. Az egész egy nagy farmvidék, ahol a néhány farm alkotta települések észrevétlenül folynak át egymásba és csak nagy ritkán sűrűsödnek városokká. Ritkák a zarándokszállások is emiatt, és hosszabbak az etapok, de eddig 29 km-nél többet nem kellett menni. Az út javarészt egyenes, nincsenek őrült nagy kerülők, mint Asturiasban, és az emelkedők is egész kellemesek eddig.

Egyre többen vagyunk viszont, érezhető, hogy Santiago kevesebb mint 10 nap távolságra van már csak, és sokaknak csak ennyi idejük van a caminóra, itt már mi számítunk nagy öregnek a 28 napunkkal, hihi. Itt van például egy egész 16 fős középiskolai csapat, vándortábor jelleggel nyomják, azzal a különbséggel, hogy rögtön 16 helyet foglalnak el a szállásokon, ha nem sikerül megelőzni őket.

Ha új hét, akkor új arcok vesznek körül minket. A nyugdíjas korú mikrobiológus kanadai Jozefet említeném először, a hihetetlen sztorijaival, aki önkéntes hospitalerónak (szállásfelügyelőnek) megy két hétre az egyik szállásra. Az elképesztő tempót diktáló olasz Gisella már elhagyott minket, mert vasárnap indul vissza a gépe Miánóba. Még itt van a velünk egykorú két spanyol nővér, akik közül az egyik már hét éve él Szicíliában és itt töltik együtt a szabadságukat, vagy a new yorki újságíró házaspár, Carolina és Nathan, akik a fél éves világkörüli útjuk vége felé barangolnak tíz napig Santiago felé.

Mobil iroda, Jozef és Carolina


Végre normális korsók! Középen Nathan


Középen egy osztrák lány, Martina 

 
Én is itt vagyok! :)

Pihenőnap Luarcában

Egy napot pihentünk Luarcában, ebben a csodálatos tengerparti kisvárosban:

A többi kép a szokásos helyen: ttp://picasaweb.google.com/mikola.akos/

A 3. hét

Ma fejeztük be a 21. napunkat, még két hét van hátra. A  méréseink szerint 550 km-t mentünk eddig az úton (hátizsákkal), és még 36 km-t a városokban nézelődve, vagy közérteket, éttermeket keresgélve. A könyvünk szerint már csak 300 km van Santiagóig, plusz még 75 km Finisterráig, a világ végéig. :)

Az idő javult az utolsó bejegyzésem óta, minden előrejelzés ellenére nem esik egész nap, csak néha, ami nagy haladás! Tegnap inkább felhős volt, de még a nap is kisütött néha, ma már többször esett, de mindig találtunk egy kapualjat vagy kerítést, ahova be tudtunk húzódni, így megúsztuk a bőrigázást.

Enyhülésre várva

Egész jól bírjuk a menetelést, de vannak napok, amik nagyon nehezek, amikor reggel olyan fáradtan kelünk, ahogy este lefeküdtünk…

Amíg Moncs megállt egy percre, elmondhatatlanul jól esett leülni, majd eldőlni. Egy perc alatt el tudtam volna aludni…

Asturias rekordesőben

Három napja esőben gyalogolunk, és az előrejelzés a következő napokra sem ígér jobbat. Rekordesőzésre nem számítottunk, nincsen teljesen esőálló felszerelésünk sem. Az esőkabát csak a felsőtestünket védi, mindenhol máshol teljesen átázunk fél-egy órával az indulás után, és vizesen nyomjuk végig a maradék 4-6 órát.

Táj esőben

 
Pénztárca, telefon, kamera uzsiszacsiban, a hátizsákban minden külön nejlonszatyrokba csomagolva

Egész Asturiasban áll az élet, az eső miatt nem lehet megrendezni a betervezett rendezvényeket, fesztiválokat sem. Egy-két faluban a kiömlő folyó elmosta az utat, néhány házat, és egy helyen a töltést a vasúti sínek alól. Vízben állnak a földek és a házak, és tocsog a camino is.

 
Nagy víz

A könyvünk szerint most 30+ km-eket kéne nyomni, de a felázott lábunk nem bírja a hosszú szakaszokat, ezért átírtuk a terveket. Ha nem betonon megy a camino, akkor néha bokáig járunk a sárban, ezért ma már csak a főutat követtük, de így még a napi 20+ km is lélekölő. Szóval várjuk a jó időt.

 
Sár mindenütt

Eleinte még élveztem is… :)

A második hét

A Bilbao előtti 15 km és az utána következő két napi szakasz sokkolóan csúnya volt az előző héthez képest. Ezt csak Portugalete üdítően szép városközpontja és a világörökség gondolás szállítóhídja enyhítette.

(Megtörtént az út első műszaki malőrje, egyszerre romlott el mindkét SD kártyám: az egyiket csak a kamera olvassa (azon vannak a képek), a másikat csak a számítógép. Amint hozzáférek a képekhez, posztolom őket. Már vettem egy harmadik kártyát, Asturiastól megint lesznek képek! :)
Frissítés: egyesével ki tudok másolni képeket, így lettek fotók ehhez a bejegyzéshez!)

Ezután nem sokkal elhagytuk Baszkföldet, hogy Cantabriában folytassuk utunkat. A táj újra kellemes vidéki, csak sűrűbben vannak a falvak, és nem olyan magasak a hegyek. Az út sajnos nagyrészt betonon megy, ami eléggé megterhelte a lábunkat, volt sántikálás a nap végén rendesen! A Scholl hűsítő lábbalzsam és nem utolsósorban az edződés miatt már egészen jól bírjuk az aszfaltot.

Már jóval többen vagyunk zarándokok, de azért össze-összefutunk ismerős arcokkal. Láttuk már Hanst és a két olaszt, és Pierrel is tudtunk váltani pár szót. Új barátaink a velünk egykorú holland Miriam és a két Gyuri (nem magyaroknak csak “George and George” :) ). A “Gyurik” negyvenesek, mindketten pszichológusok (és ex-katonák is, egyikük harckocsi parancsnok, a másik helikopter pilóta volt), hihetetlen sztorikkal. Miriam otthonról indult, február(!) óta úton van, és már vagy 2500 km-nél jár. Igaz egyszer haza kellett mennie fagyási sérülések miatt egy hónapra még a télen, de azóta rendületlenül nyomja.

 
Egy kompolás a német Thomasszal és Miriammal

Tengerre néző olcsó vacsi Miriammal

Reggeli kávé a két Gyurival

Nektek ez hányadik?

Az Irún-Bilbao szakasz olyan, mint egy kellemes túraútvonal. Nagyrészt a hegyekben megy, sokszor farmokon át, betont szinte csak akkor ér az ember lába, amikor a falvakba ér.

 
Egyik farmról a másikra

Az első egy hét szakaszainak hossza és a szállások elhelyezkedése miatt a mezőny nem tudott nagyon széthúzni, szinte mindig ugyanazokkal a zarándokokkal találkoztunk esténként, vagy kerülgettük egymást útközben. A kanadai Pierre, a német Hans és az atlétanő, egy belga pár, a két olasz és az 5 spanyolból álló vidám baráti társaság volt szinte az állandó társaságunk. Már mindannyian a túl vannak a hatvanon, de ez a teljesítményükön nem látszott, nagyon jó tempóban mentek. A legtöbbjük már legalább egy caminón végigment, de volt nem egy olyan, akinek ez már a negyedik. Olvastunk már a “camino-függőkről”, de nem gondoltuk volna, hogy ilyen hamar találkozunk velük! ;))

 
A két szélen a két olasz társunk. Moncstól jobbra, a francián látszik a tipikus zarándokbarnulás: a végtagok barnák, de a törzs és a bakancs helye hófehér. :))

Pierre egy igazi karakter: hihetetlenül barnára sült bőr, az ősz göndör haját vakító fehérre szívta a nap, huncut mosolygós szemek. Ő volt az első, akivel találkoztunk: az irúni szállás előtt várakoztunk a nyitásra a nulladik napon, amikor felbukkant. Először nem értettük a kérdését, hogy honnan jövünk, hiszen itt kezdünk, ahonnan indul az út! :) Kiderült, hogy ő a francia szakaszon kezdte, több mint egy hónapja úton van, és már közel jár az ezredik kilométeréhez. Minden nap legalább fél órával korábban indult, mint mi, de mire mi megérkeztünk, már lefürdött, kimosott, és túl volt az első néhány sörén… ;))

 
Pierrel


Sörözés Pierrel, a háttérben egy francia és egy svájci zarándok

Bilbao előtt búcsúztunk el a spanyoloktól, akik csak egy hétre jöttek, repülővel mentek vissza Barcelonába, hogy másnap (hétfőn) már újra mehessenek dolgozni. Úgy mentünk be a központba a várost övező iparvidéken át, hogy szinte biztosak voltunk benne, nem találkozunk többet a mostani útitársainkkal, és egy új szakasz kezdődik. Szerencsére csak részben volt igazunk.

A spanyol csapattal

Egy tipikus nap

Jelentem, még élünk! 6 nap alatt értünk Bilbaóba, 167 km-t és majd 5 ezer méter szintet tudunk már magunk mögött. A terep olyasmi, mint egy szokásos erdei kirándulás egy hegyes-völgyes vidéken, megspékelve azzal, hogy jobbról elő-előbukkan a tenger. Az útitársaink, a nagy öregek, mondták, hogy a Camino Norte a legkeményebb, mert itt sok a szint. Ezt tanúsíthatjuk! :) Az időjárás egy kicsit esős, felhős, néha napos - amolyan óceáni.

Egy napunk úgy telik, hogy reggel f7 és 7 között kelünk, gyors összepakolás, reggeli a szálláson (ha van), majd f8 – 8 felé indulás. Ha nincs reggeli, akkor beesünk az első kávézóba és ott tolunk egy café con lechét (tejeskávét) valami péksüteménnyel. Innentől 5-8 óra menetelés jön, amit csak néhányszor szakítunk meg hogy együnk és pihenjünk. Ha az etapban nincsenek falvak, akkor hozott elemózsiát eszünk, ha vannak, akkor tapas és egy pohár a sör a menü (Moncs gyakran becseréli sört kávéra). A tapaszok sokkal jobbak, mint Madridban, és több féle is van. A kedvencem a kolbászos-tojásos szendvics, igazi túrakaja!

Délután 3 és 5 között érkezünk a szállásra, ami sokszor csak 4-kor nyit, akkor várni kell. Zuhany, ruhamosás és némi lábápolás után olyan 6 felé már készen is állunk egy vacsorára. Ez hiba, mert az éttermek 8-kor nyitnak, így történhet, hogy néha napokig csak tapason és boron élünk (mindkettő remek!). :) A gyomrunk eléggé összeszűkült, így napokig elvagyunk ezen a diétán, mire rendes kaját kezdünk kívánni. Ilyenkor kivárjuk a 8 órát, de ez néha nagyon kínkeserves, mert az ember éhes és az ágyat is nagyon-nagyon kívánja. 9 után a zarándokszoba elcsendesedik, mindenki korán fekszik, mert hulla fáradt, és mert ki kell pihennie magát másnapra.

Egész jól bírjuk a kiképzést, de mindig fáj valahol. A lejtők a térdeket és a sarkat szedik szét, a beton a talpat és a taIppárnákat. Indulás előtt vettem egy pár túrabotot (azóta csak mankónak hívom őket :) ), azokkal tudom a térdemet annyira tehermentesíteni, hogy teljesíteni tudom a napi etapokat. Csodálatos a szervezet, minden reggelre hihetetlen módon regenerálódik, de minden nap más testrészünk fárad el.

Tipikus Albuerge (zarándokszállás)

Szent Jakab útja

A 9. században egy vallásos remete egy furcsa fényes csillagot kezdett követni az erdőben, ami egy vadrózsabokor alatt rejtőző római kori sírbolthoz vezette. A sírboltban egy lefejezett keresztény vértanú testére bukkant, amiről később a helyi püspök és az asztúriai király is megállapította, hogy Szent Jakab apostolé. Jézus egyik közvetlen tanítványának, a hispániai hittérítő Jakabnak kitűnő állapotban fennmaradt földi maradványa szenzációs felfedezés volt, Európa legszentebb, legnagyobb értékű ereklyéjének számított. A hír gyorsan terjedt és egész Európában hívők ezrei kezdték meg zarándoklatukat az akkor még jelentéktelen Compostela irányába.

A zarándoklat hagyományosan az ember házának küszöbétől indul, de a királyi és kereskedelmi utak mentén zarándok útvonalak alakulnak ki:

Messze a legnépszerűbb ezek közül mindig is a francia út, a Camino Francés volt, ami a Pireneusok francia oldaláról indul. A Camino Nortét, az északi utat, a tengerről hajóval érkezők használták, de népszerűvé vált a szárazföldi Európa felől érkezők között is, amikor a mórok északi irányú előrenyomulása a francia úton való közlekedést veszélyessé tette.

Info: Lonely Planet, kép: gronze.com

Egy kis “ketchup”

Hol is hagytuk abba? Ja igen, még nagyban dolgoztunk az EA-nál és éltük azt a szokásos letelepedett életet, amikor szépen csordogálnak a hetek, váltja egymást a munka és a pihenés, és tulajdonképpen nincs miről írni.

Azóta történt egy s más. Úgy tűnt, február végéig lesz munka, de aztán mindig becsöppent valami kis projekt, kellett az ember, ami nekünk sem volt ellenünkre: jobb, ha a meleg tavaszban van az embernek szabadideje, mintsem a hideg télben. Adott volt a lehetőség, hogy visszajöjjünk a nyárra dolgozni, de lemondtunk róla: az EA által szigorúan betartott szabály miatt már alig volt néhány hónapunk az ideiglenes szerződéssel dolgozóknak megszabott 24 hónapos keretből, és augusztusban mindenképen kiléptettek volna. Úgy döntöttünk hát, hogy nem “szúrjuk el” itt a nyarat, mert jóval hasznosabban tudjuk eltölteni azt otthon: komoly házfelújítás vár ránk, amit talán be tudunk fejezni őszre, amikorra már munkánk is lesz remélhetőleg.

Mivel pont az ország északi részét nem láttuk még, és az időzítés is tökéletes volt, ezért úgy döntöttünk, megvalósítjuk egy régóta dédelgetett álmunkat, és végigmegyünk az El Camino de Santiagón. Eleinte a klasszikus francia útra gondoltunk, de szent év lévén ott zsúfoltság várható, ezért a nehezebb, de szebb északi út mellett döntöttünk.

A munkahelyről való kilépés és az indulás közötti eltelt 5 hét elég sűrűre sikeredett. Moncs beiratkozott egy intenzív spanyol tanfolyamra, és amíg ő suliban volt, addig én a tízujjas gépelés tananyagban haladtam előre valamennyit. (Nem, egyelőre még nem ismerem az összes betűt, ezért most is még csak néhány ujjal pötyögök, ahogy eddig. :) )

A tanfolyamok mellett sokat sportoltunk, ami elég jól is ment egészen a múlt hétig, amikor az egyik hosszú edzésen a nagy örömömben, hogy milyen jól megy a futás, nem figyeltem a testem jelzésére. A közepes térdfájással nem törődve lefutottam egy félmaratont, aminek másnap lett meg a böjtje, amikorra már annyira fájt a térdem, hogy menni alig bírtam. Azóta kényszerpihenőn vagyok, lassan javulok, csak reménykedem, hogy minden rendben lesz az úton.

Az otthonra szükséges adó- és TB igazolások beszerzése után már csak a cuccainkkal kellett valamit kezdeni. A szobánkat csak a csomagjainknak bérelni még egy hónapig drága lett volna, szóval körbenéztünk hol lehetne tárolni őket. Mivel már több cuccunk van már, mint ami egy kocsiba belefér, és mert minden ismerősünk szobát bérel, a haveroknál elszállásolás nem jöhetett szóba. Találtunk viszont több céget is, amik egészen apró raktárhelyiségeket is kínálnak rövid és hosszú távra. Megnéztünk hármat, majd a legjobban kibéreltünk kemény 1,5 m3-t. Nagyon komoly a hely, 24 órában megközelíthető, PIN kóddal lehet bejutni a garázsba, kis kocsikon, teherliften viszi fel az ember a cuccát a kis helyiségébe, és 24 órás a videofelügyelet is. A 1,5 köbméteres kis cellánkba alig fértek be a cuccaink, már most látjuk, a kocsiba bepakolás mekkora móka lesz! De az egy következő fejezet, most jöjjön a Camino! :)

Bilbao Fest

A Fesztiválrobot 3 év után végre fesztiválközelbe ért. Két malagai baráttal 3 napot töltöttünk ebben az izgalmas városban.

My friends call me Festivalrobot since I love these events and I visit a few every year. It's been 3 years now that I was absent from any musical event (not counting the accidental Model Monroe concert in Malaga), but I finally I made it again. Thanks Leon for digging it up! Excellent festival, excellent town, excellent friends - big time!

Egy éve... / Since a year...

Pontosan egy éve érkeztünk Madridba: a héten volt 1 éve, hogy tesztelő lettem, ma egy éve költöztünk be a lakásba. Tavaly ilyenkor volt a Gay Pride is, amibe akkor csak beleszagoltunk, miközben a várossal ismerkedtünk. Annyira el voltunk foglalva az új munkahely, lakáskeresés, költözés kérdéseivel, hogy észre sem vettük, mekkora ünnep zajlik körülöttünk. Pedig Madrid a világ melegfővárosa, a Gay Pride itt nem csak egy felvonulás, hanem egy több napos fesztivál lezárt városrésszel, színpadokkal, az utcára kitelepülő kocsmákkal. És van a felvonulás, a maga több, mint 2 millió résztvevőjével, ebbe futottunk bele szombat délután, vásárlás közben...

We arrived in Madrid exactly a year ago: I became a tester in a week a year ago and we moved in to this flat the same day a year ago. Last year this time was the Gay Pride, but we only took a sniff at it that time. We were so preoccupied with starting at a new job, searching a flat and the moving in, that we hardly recognized how big celebration is on around us. In turn Madrid is the gay capital of the world; the Gay Pride here is not just a march but a many day long festival with closed streets, open air stages, bars operating on the pavement. And the march itself with its more that 2 millions participants – this one we bumped into on Saturday afternoon during shopping...

http://globespotters.blogs.nytimes.com/2009/06/26/when-gay-pride-day-takes-two-weeks/

Girona

Cadaquesből hazafelé megálltunk egy pár órára Gironában is.

On the way home from Cadaques we stopped for a couple of hours in Girona.

Cadaques

Egynapos kirándulás a barátainkkal Barcelónából egy csodálatos kis tengerparti faluba.

A day trip with friends from Barcelona to a lovely seaside village.

A múlt héten megjött a tavasz / Last week the Spring arrived

Tavaly történt / Tales from last year

Manzanares el Real
Kirándulás egy közeli erdőbe még októberben a kollegáinkkal / Daytrip to a neighborhood forest back in October with our colleagues

Dublin
Meglátogattam egy régi barátomat, Katát, Dublinban. Három egymást követő naposabb nap Novemberben – csoda! Azért kaptam bemutatót a híres ír esőkből is… /
I visited an old friend in Dublin. Three mostly sunny days in a row in November – a miracle! :)

2008.11.07-10 Dublin	The Guinness Factory (Dublin)	Glendalough (Dublin)	Howth (Dublin)

Toledo
November végén még mindig jó idő volt itthon, így elmentünk Gyulussal Toledóba / In November it was still very nice weather here, so with our friend we visited Toledo

Puerto de Navacerrada
A helyi Dobogókő, csak minden kicsit nagyobb - 50km Madridtól északra, 1800m / 1800m, 50km North to Madrid

Életjel

Sokadszorra is rájöttem, hogy ha naponta nyolc órában dolgozol, akkor már semmi másra nincs időd. Mert ha abból indulunk ki, hogy 8 órát alszol, 8 órát dolgozol, 1 óra az ebédszüneted, és napi 2x1 órába telik a munkába járás, akkor ez máris napi 19 óra fix elfoglaltság. A konyhába való reggeli álmos kibotorkálásra, a kávéfőzésre, tisztálkodásra és az összecihelődésre nagyvonalúan számoljunk megint egy órát. Az esti fürdésre meg még felet, és már 20 és fél óránál tartunk. A maradék 3,5 órába kell beleférnie a bevásárlásnak; vacsorakészítésnek; a mosogatásnak; a számlák befizetésének és egyéb hivatalos ügyintézésnek; az autó szervizbe vitelének; a tévé- vagy filmnézésnek; a pároddal való beszélgetésnek; egy baráti csevejnek telefonon, csetben, neadjisten személyesen egy kocsmában; a hobbiddal való foglalkozásnak; egy újság vagy egy hírportál elolvasásának; nyelvtanulásnak; egy esti pohár bornak; a macskád megsimogatásának.

Lehetetlen küldetés, nem véletlen, ha az alvástól, mint egyetlen lehetőségtől vesszük el az időt: ha nyolc óra helyett csak 5-öt alszol, van rá esélyed, hogy a fentiek egy igen kis százalékát bele tudod zsúfolni egy napba. Minden más, egy leheletnyivel nagyobb ívű tervedet, mint a ház körüli teendők elintézése, utazás, a rokonok meglátogatása, egy kultúrprogram megtekintése a hétvégére marad, arra a szűk két napra, amelyben a hétköznapi alváshiányt is megpróbálod bepótolni. Kényes kötéltánc ez, ahogy a megannyi igény között próbálunk reménytelenül egyensúlyozni, és közben úgy szaladnak el a hetek, hogy észre sem vesszük és már megint karácsony van, újra ajándékokat kell venni…

Ha meg időigényes hobbid van, mint amatőr fényképezés, amihez már utómunka is társul; meg a blogírás, ami köztudottan az időmilliomosok sportja, akkor az a csoda, ha egyáltalán lefekszel aludni.

Kb. ezért tűntünk el, nagy vonalakban. A munkánk elég intenzív, az ott eltöltött 8-9 órában szinte semmi másra nem jut gondolat- vagy cselekvésmorzsa. Plusz, ami még sosem történt velem, megnőtt az alvásigényem, vagyis mindkettőnké, bizony kell a napi 6 óra, különben felkelni sem tudunk! :) A rossz, hideg időre való tekintettel behúzódtunk a barlangba, és bizony téli álmot alszunk. Sokat olvasunk, filmezünk, csendesen molyolunk.

A tavasz első sugarai azonban már megérkeztek ide Madridba, és ezzel a blogolási kedvem is visszatérni látszik. Visszamenőleg nem fogok sok bejegyzést pótolni, inkább csak a képeket teszek fel. A viszontlátásra! :)