Lazy Post

A new Canadian girl, Alanna arrived to the flat. She posted a blog entry about our first party, it is so easy just copying that here: http://alannaisaguigi.blogspot.com/2008/06/my-first-night-in-flat-was-12-hour.html

Alexandra, Alanna, me and Leon

Lisa's Farewell Night

We had a wonderful night on Saturday. We could park the car just in front of the house LOL :D :o  and went up to the flat at around 8 o'clock with 3,5 liter of tinto verano and half kilo of sunflower seeds (szotyi - for your later Hungarian studies Mara ;) ). As usual we had fun. Then Tomi arrived too and we went to Lisa's favorite crêpe place - but before that she dressed us up. No, we didn't wear Mara's bikini this time, just funny hats and a barrette. :D Had fun there too, ate delicious pancakes. On the way to the flat Lisa honored her last ascending on the stairs with a deep bow.

 

                                                                                                 Allergy and sugarbowl

  

The holy stairs

Then Peti and the boys Hungarian friend, Kata arrived. We ate the cake what Lisa got from our English gentleman. We found out that Lisa has 9 kilos of overweight, so the next two hours we were drinking and watching Lisa as re-arranged her stuff between the suitcase and her backpack. At last she managed to bring the suitcase down to 21 kilos, while the backpack was around 15. Good job, lol!

  

In trouble

  The cake

At half past 3 in the morning Leon announced that the door to the rooftop is open! What a present from the gods, first the parking place on the street and now this! We gathered our last drinks and all went up. The last one, Lisa in a well-mannered way pulled closed the door behind her... the door which can be opened only from inside! :DD After a minute long laughing we tried to figure out how to get down at least by the time the taxi arrives for Lisa. Shall we ask a passer-by throwing down our key to come up and open the door? There was no one on the street... Or shall we call Elena or Debora to save us? It seemed a bit too big favor at those early hours. Leon solved the problem again, started banging the door and shouting: Soccoro! Soccoro! A few minutes later a scared couple from the fifth floor emerged at the door. We explained our situation said muchos 'Lo siento' and went down... :) Poor our neighbours!

 

In trouble again                              The view - at least

Because we didn't have more drinks but we wanted to wash down the alarm with something acoholish, we went out. To our surprise lots of places were closing and we couldn't find a place to sit in and drink. Finally some of us went home while the others queued for quarter an hour in front of the Fraggle Rock to get in. Then they danced until morning as usual... :)

 

The prepaid taxi didn't arrive at all - but they (with Leon) managed to get to the airport in time. What a night, he?!

Lisa is elment

Megint egy Moncs levél következik.

…tegnap elbúcsúztattuk Lisát is, a német lánykát. Újabb veszteség... :( Szar dolog ám, hogy új barátokat szerzel, aztán nem sokkal később (valszeg örökre...) búcsút is mondasz nekik. Ezt a részt mindig nagyon utáltam... Akik még itt vannak - Leon, Tomi, Peti es Elena - természetesen drukkolnak nekünk Madriddal kapcsolatban, de azért az arcukra van írva, hogy meg a gondolatat is utáljak, hogy esetleg mi is lelépünk... De mi egyelőre legalább országon belül maradnánk és ez még mindig több annál, amit az előttünk már elmentek elmondhatnak... :/

A mostani búcsúparti, nem az a szokásos végigtáncolós ereszdelahajam őrület volt, de azért akadt egy-két tagadhatatlanul emlékezetes pillanat ezúttal is. A régi kérónkban (ahol most Leon, Lisa és két új olasz csajszi lakik) gyűltünk egybe. A két magyar srác, Tomi es Peti, valamint egy otthonról rövid időre idelátogató szinten magyar barátnőjük, Kata is csatlakozott hozzánk. Először is mindenkinek viselnie kellett valamit a fején, ami Lisa tulajdona. Aztán szalmakalapokkal, kötött sapkákkal és hajráfokkal eképpen felcicomázva levonultunk Lisa kedvenc kávézójába palacsintázni. Miután ott végeztünk, visszatértünk a kéróba es ott tovább iszogatva es falatozgatva békésen végignéztük, ahogy Lisa  kb. hajnali 4-ig pánikszerűen ki-be pakolászik a bőröndjeiből, hogy a kezdeti 29 kiló helyett valahogy lecsökkentse annak súlyát a megengedett 20 kilóra. Végül úgy, hogy mindenkinek hagyott itt egy-ket szuvenírt és kb. 3 pulóvert, 2 nadrágot is elöl hagyott azzal a céllal, hogy minden egyes darabot viselni fog a reptéri becsekkoláskor, 21 kilóval sikerült végleg lezárni a bőröndöt.

Ekkor Leon kitálalta, hogy menjünk fel az épület tetejére és ott, a kilátásban gyönyörködve fogyasszuk el az utolsó italainkat. (Mióta itt vagyunk Malagában, a tetőre kivezető ajtó folyamatosan zárva volt, ezért kulcs híján, különleges ajándékként fogtuk fel, hogy Lisa utolsó estéjén nyitva tálaltuk azt.) Szépen felsorjáztunk, majd Lisa, aki utolsóként lépett ki a tetőre, jó kislányhoz méltóan behúzta maga után az ajtót - amin csak belül volt kilincs. (!!!!!) Ott rekedtünk a korom sötét tetőn, 6 emelet magason a gyönyörűen kivilágított város felett, egy szál pólóban a frissítő hajnali hidegben. Még jó, hogy ott volt lélekmelegítőnek az egy-egy pohár ital mindenkinek a kezében. Szerencsére már volt bennünk annyi alkohol, hogy kiborulás helyett hisztérikus röhögéssel reagáljuk le a dolgot. Mikor végre lecsillapodtunk, körbejártuk a tetőt, és konstatáltuk, hogy kizárólag azon az egyetlen átkozott ajtón keresztül lehet csak visszajutni az épületbe. Az első ötlet az volt, hogy kiabáljunk le az arra járóknak (egy sem akadt), magyarázzuk el 6 emelet magasból, hogy mi történt, majd dobjuk le az egy szem kulcsunkat, amivel be tudnak jönni a lenti kapun, majd megmászva 6 emeletet, ki tudják nekünk nyitni az ajtót belülről. Mivel ennyire azért egyikünk sem beszél jól spanyolul, e rről az elképzelésről aránylag hamar letettünk.

A következő ötlet az volt, hogy telefonos segítséget kérünk valakitől, de ezt is kénytelenek voltunk elég hamar elvetni, ugyanis egyetlen ismerősünk sem lakott olyan közel, hogy ne éreztük volna túl nagy kérésnek, hogy hajnali 4-kor üljön kocsiba/taxiba/vonatra, csak azért, hogy kinyisson nekünk egy ajtót. Maradt tehát a jó öreg "Segítség! Segítség!", (akarom mondani "Socorro! Socorro!") jó hangos ajtódöngetéssel megspékelve. Bevált. Kb. 10 perc alatt sikerült felverni az 5. emeleten lakó párocskát, akik iszonyat kócosan és riadt arccal nyitottak ki nekünk az ajtót. Zavart magyarázkodás, ezer bocsánatkérés es már téptünk is vissza a lakásba. Mivel piánk már nem volt, amivel leöblíthettük volna az ijedtséget, fogtuk magunkat és még besétáltunk a központba egy búcsúitalra.

Ott aztán a társaság fele bejutott egy még nyitva tartó bárba, ahol csak sikerült összehozniuk az ilyenkor szokásos reggelig táncolós bulit!

Churrianai hétköznapok

Már jó régóta nem írtam, tartozom egy frissítéssel. Szóval a sztori ott fejeződött be két hete, hogy átköltöztünk Angelhez, Churrianába. Ez egy pici kis falucska volt régen, de ahogy nőtt Malaga, annak az egyik elővárosává vált. Szép modern, a mai napig épülnek új lakóparkok, de azért még nyugodt, és nyomokban fellelhető a falu fíling is, amikor a település széle felé járva legelő lovakat látni a házak között, és tyúkok kotkodálását hallani a kerítéseken belülről. Tisztára, mint Pomáz! És az is stimmel, hogy innen is kocsival a legjobb bemenni a városba... :)

A reptér pont itt van Malaga és Churriana között, az autóút pont a kifutópálya legelején visz el. A legjobb, amikor éppen csak száz méterre vagy, és pont leszáll egy óriási gép, szinte érintve a kerekeivel az autók tetejét! Ott ahol mi lakunk szerencsére egyáltalán nem hallani a repteret, pedig alig van több mint egy kilométer a ház és a kifutópálya között.

Angel a főbérlők gyöngye, alig van itthon: vagy a szüleinél alszik Malagában, vagy a barátaival van, és sokat jár el sportolni is – szinte alig látjuk! Ha mégis hazajön, akkor spanyolul beszélget Mónival, elmagyarázza ki ez vagy az a TV-ben, eljön velünk vásárolni, ott megmutogatja, mik a legjobb helyi kaják. A múltkor csináltunk spanyol tortillát (krumpli, hagyma, olíva egy nagy lepényben összesütve), és be van ígérve egy gazpaccho (hideg paradicsomos leves), meg hogy elmegyünk itt helyben a kedvenc éttermébe is.

Közben nem hanyagoljuk a barátainkat sem Malagában: volt már Leonéknál is buli, akkor az Eurovíziós Dalfesztivált néztük és drukkoltunk a ChikiChikinek, meg Tomiéknál is, akkor azt ünnepeltük, hogy elment végre a lökött svéd lakótársuk. (Nem vagyunk túl jók ezekben a búcsúünnepekben, mert a svéd mégsem tudott felszállni a repülőre, és ott lófrált a lakásban, miközben mi annak örültünk, hogy már nincs ott… De emlékszem a magas lengyel lány, Agnieska búcsújára, amikor nélküle mentünk le a tengerpartra naplementét nézni… :) ) Elmentünk a legutóbbi Főzőórára is a suliba, megint valami nagyon finomat sikerült összehozniuk a tanárainknak!

Most hétvégére összehoztunk egy kétnapos Sevilla kirándulást Leonnal és Lisával, nagyon jól sikerült. A város gyönyörű, az időnk remek volt, kb. 850 képet lőttem. Azóta is azok válogatásával és utómunkájával vagyok elfoglalva.

A hétköznapjaink egyszerűek: igyekszünk nem túl sokáig aludni, eljárok futni, tanulunk, elmegyünk netezni ide Churriánába vagy be Malagába (mert ott olcsóbb, meg amúgy is bemennénk), vagy beugrunk egy picit Leonékhoz. A madridi állásról még nincs sok hír, egy szakmai tesztet küldtem vissza e-mailen a múlt hét végén, ezen a héten már várom a választ. Addig, amíg ez nem dől el, nem nagyon akarunk itt helyben keresgélni.

Szóval várunk, de addig sem unatkozunk.

(nem olyan vészes) Pechszéria

Pénteken ért véget a suli, és ezzel az eddigi kis életünk is. Nekem a suliban és a közös lakásban eltöltött idő olyan volt, mint egy újabb kommuna otthon a Klapkában: ha néha sok egy picit – de összességében vidám, intenzív és tartalmas. Az együtt töltött hat hét alatt nagyon megszerettük Leont és Marát, és a három hétre a társunkká szegődött Sonja, és az utolsó két hétre hozzánk csatlakozó örökmozgó Katarzyna is belopta magát a szívünkbe. Mivel a hét végén végleg szétrebbent a társaság (mi elköltöztünk szombaton, Katarzyna ugyanaznap hazarepült Lengyelországba, Mara hétfőn Barcelónába utazott), így péntek estére egy nagy búcsúbulit szerveztünk. Eljött a magyar osztálytársunk Tomi és barátja Peti is, a tanárnőből baráttá avanzsált Elena és Alfonso, de még az ex-tanárunk, új főbérlőnk, Angel is beugrott, hogy odaadja a kulcsokat (ő a kopasz).

 

A házibulit éjjel egy után áthelyeztük egy közeli szórakozóhelyre, majd onnan azok, akik még bírták fél öt körül továbbmentek egy másikba. Kb. hétre mindenki hazaért; Katarzynának csak annyi ideje maradt, hogy felkapja a cuccait, és már rohant is ki a reptérre.

Alfonso és a bűvészmutatványa

A következő napokra valahogy elfogyott a négyesünk szerencséje, a malőröket sorolva mesélek tovább:

Malőr 1 – Afrikát látni és meghalni?

Mara és a helyére, a szobájába beköltöző 16 éves német Lisa még a héten kitalálták, hogy Mara nem mehet haza innen anélkül, hogy a lába ne érintené Afrika földjét! :) Egy kicsit nehezítette ugyan a dolgukat az elhúzódó búcsúbuli, de a lelkesedésüket ez egyáltalán nem csökkentette: 2-3 óra alvás után valamelyest összekapták magukat, és elindultak Marokkó felé. Előtte persze a tejfölszőke, hamvas fehér bőrű Lisát kétszer is át kellett öltöztetni, hogy legalább a ruhájával legyen egy kicsit visszafogottabb, hogy ne szedjék szét őket a helyiek már az első métereken.

A két napos kirándulás rövidebb lett a tervezettnél: Lisa csak a német személyijét vitte magával (bár azért is a buszmegállóból szaladt vissza); ez az Unióban tényleg elég, de Marokkóba már kevés. A malőr csak az afrikai Tangerben derült ki, amikor be akartak lépni az országba: útlevél híján bizony csak egy út volt, vissza a kompra. Lisa ahelyett, hogy belenyugodott volna a dologba, pénzt kínált a határőröknek, amiből aztán lett nagy ordibálás, fenyegetőzés, ijedtség meg sírás. Végül Mara rángatta ki a kis szöszi lányt az arabok kezéből, és vitte vissza a hajóra. Éjfél körül már otthon is voltak szegények. Mara élete leghosszabb napjának nevezte azt a napot.

Malőr 2 – Költözés bonyodalmakkal

A lányok tíz óra körüli indulása után még pihentünk egy kicsit, de dél körül nekünk is kelnünk kellett. Visszarendeztük a szobánkat az eredeti állapotba, visszavittük a „szófát” Mara, vagyis most már Lisa szobájába, behurcoltuk a cuccunkat megőrzésre Leonhoz, majd nyakunkba vettük a várost. Azért nem költöztünk rögtön, mert du. 5-re volt még egy időpontunk egy másik lakás megtekintésére, egyszerűbb volt az időt a városban kivárni, mintsem oda-vissza rohanni.

A lakást megnéztük, szép, még gondolkodunk, megéri-e átköltözni ide két hét múlva. Még elmentünk netezni egyet, aztán Leon segítségével lehurcoltunk mindent a kocsiba, és elindultunk az új életünk felé. Egészen a bejárati ajtóig jutottunk, ahol 5 percnyi próbálkozás után kiderült, hogy Angel valószínűleg véletlenül bezárta a felső zárat, amihez csak egy kulcsa van. Telefon, gyors ötletelés, hogy mi lehet a baj, zárva az ajtó, csak hát koncertjegye van 10-re, hol tudnánk összefutni? Pont kipurcant a helyi telefonkártyánk a beszélgetés végére… Szoros volt, de odataláltunk időben, kulcscsere, bocsánatkérés, nem baj, előfordul, aztán mindenki rohant tovább. Innentől már minden olajozottan ment, 11-kor már a lakásban voltak a cuccok is, éjfélkor már aludtunk. De hosszú nap volt ez, át is írhatnánk a Beatles számot Egy hosszú éjszaka nappalára!

Malőr 3 – Leon és a seholsincs koncert

Ugyanaznap este, amikor mi a zárral küzdöttünk, Leon a Model Monroe koncertre igyekezett, ami a város egyik térére volt meghirdetve. Igen ám, de nem volt koncert! Vagyis nem a téren. Szegény Leon egy darabig kereste a klubbot, ahol a zenekar valószínűleg játszott, de nem talált semmit. Egy idő után feladta, és lement a partra megnézni az ottani ingyenes koncertkínálatot. „Közepesen szar volt” - mesélte később… :)

Malőr 4 meg egy fél – Granadai jegyüzérkedés

Számunkra meglepetés volt, hogy Mara csak hétfő estére kapott repjegyet, így az utolsó itt töltött napjára, hétfőre csak sikerült összehoznunk a régóta tervezett közös granadai kirándulást! Bár az alhambrai jegyek a neten kb. 2 hétre előre el voltak adva, azért reménykedtünk, hogy a helyszínen csak lesz még belőlük. Miután letettük a kocsit a belvárosban, egy majd fél órás caplatás után értünk fel a domboldalban a jegypénztárakhoz. A hangosbemondóban épp vagy 5 nyelven sorolták, hogy már csak 14 órától tudnak jegyet kiadni. Szuper, addig már csak 50 perc, pont időben kerülünk sorra, tanakodtunk, miközben a majd húsz méteres kígyózó sort méregettük.

Kb. negyed órával 2 előtt már a pénztárnál voltunk. A jegypénztáros nő mielőtt átadta volna a régóta vágyott jegyeinket, még bekarikázott rajtuk egy időpontot: „Ekkor léphetnek be a palotába”. A palotába? Több infót nem tudtuk kihúzni belőle, hát fizettünk majd lázasan keresni kezdtük, mi is az a palota. 18.30-kor? Ez nem fog menni, épp akkor kell visszaindulnunk! Kb. az 5. percben már tudtuk, hogy a palota a fő látványosság, és bár mást is láthatunk még rajta kívül, kicsit soknak tűnt 12 euróért csak a kertek végigjárása… Ki tudja miért, a jegyek visszaváltásáról szó sem lehetett, és persze azt sem tudjuk, hogy ez a 18.30-as időpont miért nem hangzott el a hangosbemondóból, vagy miért nem lehetett valahova kiírni... Brumm. :)

Nekünk kellett kezünkbe vennünk a sorsunkat: elkezdtük kérdezgetni a sorban álló, lehetőleg angolnak kinéző emberkéket, nem akarnak-e venni esetleg 4 jegyet. Azért kellettek angolok, vagy angolul jól beszélők, hogy el tudjuk magyarázni, miért akarjuk egyáltalán eladni a frissen vásárolt jegyeinket… Több sikertelen próbálkozás után, végül is negyed óra alatt eladtuk mind a négyet. Az már csak hab volt a tortán, hogy az utolsó 3 jegyet megvevő srácok valahogy csak kettőt fizettek ki, amire csak húsz méterrel errébb jöttünk rá. Vissza a sorba, magyarázkodás, de szerencsére nem éltek vissza a helyzettel, rögtön fizettek.

Eme kis két órás közjáték után, mint akik jól végezték dolgukat, tényleg elindultunk felfedezni a várost… :) Granada amúgy az Alhambra nélkül is gyönyörű, nagyon szerettük! :)

Szerencsére ennyi volt a pechszéria, Marát időben kivittük a reptérre, nem robbantunk le, nem késte le a gépet… :) Most (már tényleg) utoljára elbúcsúztunk tőle, hazavittük Leont is, majd mi is haza tértünk új otthonunkba.

Lakásmizéria

Kényelmességből megint Moncs egyik levelét vágom be:

Nálunk annyi most a hír, hogy ma befejeztük a sulit és holnap kiköltözünk a lakásból. Kicsit zűrös is volt emiatt ez a hét, mert mint az őrült kerestünk valami kiadó szobát. Kb. 1 órája le is fixáltunk egyet - hoztuk a formánkat, szinte az utolsó pillanatban! Mindegy, lényeg, hogy most egy kicsit leereszthetek végre... :)

Egyébként magam is meglepődtem, hogy milyen nehéz tálalni valami megfelelő odút! Millió a hirdetés, de alig akad közöttük megfelelő! Vagy messze van, vagy nem fogadnak párokat, csak egyedülállókat, vagy baromi drága... Hihetetlen milyen magasak itt a bérleti di jak! De annyira, hogy eleve el is vetettük az önálló lakás kibérlésének a gondolatát és már a kezdetektől fogva csak szobában gondolkodtunk. De még így is egy vagyont fogunk fizetni... Itt Malagában egy normális méretű és kulturált szoba, feltéve, hogy aránylag jó helyen is van (mármint közlekedés szempontjából), 2 fő részére 300-400 euro minimum. Ez 75-100 ezer forint egy hónapra úgy, hogy másokkal osztozol a nappalin, a fürdőszobán és a konyhán! Kemény, mi?

Ha ennél olcsóbban akarnánk megúszni, akkor vagy a gettóban egy lepukkant, koszos lakásban, vagy valahol az isten háta mögött tudnánk valamit bérelni... Szóval szívjuk a fogunkat rendesen.  Már majdnem ki is költöztünk egyébként a világ végére (na jó, csak 40 kilcsire Malagától...), amikor tegnap az egyik spanyol tanárunk felajánlotta, hogy költözzünk be hozzá, van egy szabad szobája! Meghánytuk-vettettük a dolgot és végül elfogadtuk az ajánlatát. Aranyos srác (Angel), de kicsit messze van a lakása a központtól. Bár nem is ez volt a legnagyobb kifogásom a dolog ellen, hiszen a távolság nem olyan vészes és a lakás is teljesen rendben van, csak hat ez mégis az ő OTTHONA, vagyis nem osztozol valamin a többi bérlővel, hanem használod az övét. Szóval kicsit olyan betolakodó-féleséget éreztem, amikor ott jártunk nála szemrevételezni a kérót.

De végül győzött a józan ész és belementünk. Igaz, max. 1 hónapot maradunk nála, sőt lehet, hogy csak 2 hetet. Ugyanis menet közben elkezdtem levelezni egy lánykával, aki szinten kiadná az egyik szobáját. Asszem ő is csak bérlő, de amint kiürül az egyik szobájuk (4 van), meghirdetik a neten. Eddig csak fényképeket láttunk, meg a leírást olvastuk a neten, de ez alapján elég korrektnek tűnik. Holnap délután személyesen is megnézzük. Ha megfelel, akkor lehet, hogy jún. 1-től átköltözünk oda (ugyanis csak akkortól lesz üres a szoba).

Hat ennyi egyelőre. Ebben a nagy lakásmizériában a melókereséssel egyáltalán nem is foglalkoztunk, úgyhogy ott semmi újsággal nem szolgálhatok. Talán legközelebb... ;)

Model Monroe

A múlt vasárnap kinéztük a helyi Pesti Estből, hogy az egyik kis állandó szabadtéri színpadon ingyenes rockkoncert lesz, vagyis koncertek, egy helyi verseny elődöntőjeként. A színpadon fél óránként váltották egymást a zenekarok: az első két dob + 3 gitár felállású zenekar után már kiváncsian vártuk a harmadikat, akik már egy billentyűst is felvonultattak. Ők sem voltak kiemelkedőbbek, mint az elődeik, de az energia, amit beletettek a zenébe, mindenért kárpótolt minket - ilyennek kell lennie egy rockzenekarnak!

Kicsit bizonytalankodtunk, megvárjuk-e a következő zenekart, aztán a színpadra kihordott hangszerekből kezdtük sejteni, hogy ebből akár valami különleges is kisülhet, így maradtunk. Nem csalódtunk: a vékony basszeres csaj, a szemüveges gitáros srác, a hosszú hajú DJ és a karizmatikus énekes, gitáros frontleány hatalmas koncertet produkált! Igazi örömzene volt ez, volt tarkóbizsergés, esőben ugrálás, csápolás... :))

 

Megérdemelnek egy kis reklámot: a nevük Model Monroe, a műfaj, amit játszanak, elektronika, powerpop, némi Portishead utánérzéssel. A honlapjukon 6 daluk meg is hallgatható. Ajánlom! :)