Pénteken ért véget a suli, és ezzel az eddigi kis életünk is. Nekem a suliban és a közös lakásban eltöltött idő olyan volt, mint egy újabb kommuna otthon a Klapkában: ha néha sok egy picit – de összességében vidám, intenzív és tartalmas. Az együtt töltött hat hét alatt nagyon megszerettük Leont és Marát, és a három hétre a társunkká szegődött Sonja, és az utolsó két hétre hozzánk csatlakozó örökmozgó Katarzyna is belopta magát a szívünkbe. Mivel a hét végén végleg szétrebbent a társaság (mi elköltöztünk szombaton, Katarzyna ugyanaznap hazarepült Lengyelországba, Mara hétfőn Barcelónába utazott), így péntek estére egy nagy búcsúbulit szerveztünk. Eljött a magyar osztálytársunk Tomi és barátja Peti is, a tanárnőből baráttá avanzsált Elena és Alfonso, de még az ex-tanárunk, új főbérlőnk, Angel is beugrott, hogy odaadja a kulcsokat (ő a kopasz).
A házibulit éjjel egy után áthelyeztük egy közeli szórakozóhelyre, majd onnan azok, akik még bírták fél öt körül továbbmentek egy másikba. Kb. hétre mindenki hazaért; Katarzynának csak annyi ideje maradt, hogy felkapja a cuccait, és már rohant is ki a reptérre.
Alfonso és a bűvészmutatványa
A következő napokra valahogy elfogyott a négyesünk szerencséje, a malőröket sorolva mesélek tovább:
Malőr 1 – Afrikát látni és meghalni?
Mara és a helyére, a szobájába beköltöző 16 éves német Lisa még a héten kitalálták, hogy Mara nem mehet haza innen anélkül, hogy a lába ne érintené Afrika földjét! :) Egy kicsit nehezítette ugyan a dolgukat az elhúzódó búcsúbuli, de a lelkesedésüket ez egyáltalán nem csökkentette: 2-3 óra alvás után valamelyest összekapták magukat, és elindultak Marokkó felé. Előtte persze a tejfölszőke, hamvas fehér bőrű Lisát kétszer is át kellett öltöztetni, hogy legalább a ruhájával legyen egy kicsit visszafogottabb, hogy ne szedjék szét őket a helyiek már az első métereken.
A két napos kirándulás rövidebb lett a tervezettnél: Lisa csak a német személyijét vitte magával (bár azért is a buszmegállóból szaladt vissza); ez az Unióban tényleg elég, de Marokkóba már kevés. A malőr csak az afrikai Tangerben derült ki, amikor be akartak lépni az országba: útlevél híján bizony csak egy út volt, vissza a kompra. Lisa ahelyett, hogy belenyugodott volna a dologba, pénzt kínált a határőröknek, amiből aztán lett nagy ordibálás, fenyegetőzés, ijedtség meg sírás. Végül Mara rángatta ki a kis szöszi lányt az arabok kezéből, és vitte vissza a hajóra. Éjfél körül már otthon is voltak szegények. Mara élete leghosszabb napjának nevezte azt a napot.
Malőr 2 – Költözés bonyodalmakkal
A lányok tíz óra körüli indulása után még pihentünk egy kicsit, de dél körül nekünk is kelnünk kellett. Visszarendeztük a szobánkat az eredeti állapotba, visszavittük a „szófát” Mara, vagyis most már Lisa szobájába, behurcoltuk a cuccunkat megőrzésre Leonhoz, majd nyakunkba vettük a várost. Azért nem költöztünk rögtön, mert du. 5-re volt még egy időpontunk egy másik lakás megtekintésére, egyszerűbb volt az időt a városban kivárni, mintsem oda-vissza rohanni.
A lakást megnéztük, szép, még gondolkodunk, megéri-e átköltözni ide két hét múlva. Még elmentünk netezni egyet, aztán Leon segítségével lehurcoltunk mindent a kocsiba, és elindultunk az új életünk felé. Egészen a bejárati ajtóig jutottunk, ahol 5 percnyi próbálkozás után kiderült, hogy Angel valószínűleg véletlenül bezárta a felső zárat, amihez csak egy kulcsa van. Telefon, gyors ötletelés, hogy mi lehet a baj, zárva az ajtó, csak hát koncertjegye van 10-re, hol tudnánk összefutni? Pont kipurcant a helyi telefonkártyánk a beszélgetés végére… Szoros volt, de odataláltunk időben, kulcscsere, bocsánatkérés, nem baj, előfordul, aztán mindenki rohant tovább. Innentől már minden olajozottan ment, 11-kor már a lakásban voltak a cuccok is, éjfélkor már aludtunk. De hosszú nap volt ez, át is írhatnánk a Beatles számot Egy hosszú éjszaka nappalára!
Malőr 3 – Leon és a seholsincs koncert
Ugyanaznap este, amikor mi a zárral küzdöttünk, Leon a Model Monroe koncertre igyekezett, ami a város egyik térére volt meghirdetve. Igen ám, de nem volt koncert! Vagyis nem a téren. Szegény Leon egy darabig kereste a klubbot, ahol a zenekar valószínűleg játszott, de nem talált semmit. Egy idő után feladta, és lement a partra megnézni az ottani ingyenes koncertkínálatot. „Közepesen szar volt” - mesélte később… :)
Malőr 4 meg egy fél – Granadai jegyüzérkedés
Számunkra meglepetés volt, hogy Mara csak hétfő estére kapott repjegyet, így az utolsó itt töltött napjára, hétfőre csak sikerült összehoznunk a régóta tervezett közös granadai kirándulást! Bár az alhambrai jegyek a neten kb. 2 hétre előre el voltak adva, azért reménykedtünk, hogy a helyszínen csak lesz még belőlük. Miután letettük a kocsit a belvárosban, egy majd fél órás caplatás után értünk fel a domboldalban a jegypénztárakhoz. A hangosbemondóban épp vagy 5 nyelven sorolták, hogy már csak 14 órától tudnak jegyet kiadni. Szuper, addig már csak 50 perc, pont időben kerülünk sorra, tanakodtunk, miközben a majd húsz méteres kígyózó sort méregettük.
Kb. negyed órával 2 előtt már a pénztárnál voltunk. A jegypénztáros nő mielőtt átadta volna a régóta vágyott jegyeinket, még bekarikázott rajtuk egy időpontot: „Ekkor léphetnek be a palotába”. A palotába? Több infót nem tudtuk kihúzni belőle, hát fizettünk majd lázasan keresni kezdtük, mi is az a palota. 18.30-kor? Ez nem fog menni, épp akkor kell visszaindulnunk! Kb. az 5. percben már tudtuk, hogy a palota a fő látványosság, és bár mást is láthatunk még rajta kívül, kicsit soknak tűnt 12 euróért csak a kertek végigjárása… Ki tudja miért, a jegyek visszaváltásáról szó sem lehetett, és persze azt sem tudjuk, hogy ez a 18.30-as időpont miért nem hangzott el a hangosbemondóból, vagy miért nem lehetett valahova kiírni... Brumm. :)
Nekünk kellett kezünkbe vennünk a sorsunkat: elkezdtük kérdezgetni a sorban álló, lehetőleg angolnak kinéző emberkéket, nem akarnak-e venni esetleg 4 jegyet. Azért kellettek angolok, vagy angolul jól beszélők, hogy el tudjuk magyarázni, miért akarjuk egyáltalán eladni a frissen vásárolt jegyeinket… Több sikertelen próbálkozás után, végül is negyed óra alatt eladtuk mind a négyet. Az már csak hab volt a tortán, hogy az utolsó 3 jegyet megvevő srácok valahogy csak kettőt fizettek ki, amire csak húsz méterrel errébb jöttünk rá. Vissza a sorba, magyarázkodás, de szerencsére nem éltek vissza a helyzettel, rögtön fizettek.
Eme kis két órás közjáték után, mint akik jól végezték dolgukat, tényleg elindultunk felfedezni a várost… :) Granada amúgy az Alhambra nélkül is gyönyörű, nagyon szerettük! :)
Szerencsére ennyi volt a pechszéria, Marát időben kivittük a reptérre, nem robbantunk le, nem késte le a gépet… :) Most (már tényleg) utoljára elbúcsúztunk tőle, hazavittük Leont is, majd mi is haza tértünk új otthonunkba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése