Granada képek / Pictures of Granada

(nem olyan vészes) Pechszéria

Pénteken ért véget a suli, és ezzel az eddigi kis életünk is. Nekem a suliban és a közös lakásban eltöltött idő olyan volt, mint egy újabb kommuna otthon a Klapkában: ha néha sok egy picit – de összességében vidám, intenzív és tartalmas. Az együtt töltött hat hét alatt nagyon megszerettük Leont és Marát, és a három hétre a társunkká szegődött Sonja, és az utolsó két hétre hozzánk csatlakozó örökmozgó Katarzyna is belopta magát a szívünkbe. Mivel a hét végén végleg szétrebbent a társaság (mi elköltöztünk szombaton, Katarzyna ugyanaznap hazarepült Lengyelországba, Mara hétfőn Barcelónába utazott), így péntek estére egy nagy búcsúbulit szerveztünk. Eljött a magyar osztálytársunk Tomi és barátja Peti is, a tanárnőből baráttá avanzsált Elena és Alfonso, de még az ex-tanárunk, új főbérlőnk, Angel is beugrott, hogy odaadja a kulcsokat (ő a kopasz).

 

A házibulit éjjel egy után áthelyeztük egy közeli szórakozóhelyre, majd onnan azok, akik még bírták fél öt körül továbbmentek egy másikba. Kb. hétre mindenki hazaért; Katarzynának csak annyi ideje maradt, hogy felkapja a cuccait, és már rohant is ki a reptérre.

Alfonso és a bűvészmutatványa

A következő napokra valahogy elfogyott a négyesünk szerencséje, a malőröket sorolva mesélek tovább:

Malőr 1 – Afrikát látni és meghalni?

Mara és a helyére, a szobájába beköltöző 16 éves német Lisa még a héten kitalálták, hogy Mara nem mehet haza innen anélkül, hogy a lába ne érintené Afrika földjét! :) Egy kicsit nehezítette ugyan a dolgukat az elhúzódó búcsúbuli, de a lelkesedésüket ez egyáltalán nem csökkentette: 2-3 óra alvás után valamelyest összekapták magukat, és elindultak Marokkó felé. Előtte persze a tejfölszőke, hamvas fehér bőrű Lisát kétszer is át kellett öltöztetni, hogy legalább a ruhájával legyen egy kicsit visszafogottabb, hogy ne szedjék szét őket a helyiek már az első métereken.

A két napos kirándulás rövidebb lett a tervezettnél: Lisa csak a német személyijét vitte magával (bár azért is a buszmegállóból szaladt vissza); ez az Unióban tényleg elég, de Marokkóba már kevés. A malőr csak az afrikai Tangerben derült ki, amikor be akartak lépni az országba: útlevél híján bizony csak egy út volt, vissza a kompra. Lisa ahelyett, hogy belenyugodott volna a dologba, pénzt kínált a határőröknek, amiből aztán lett nagy ordibálás, fenyegetőzés, ijedtség meg sírás. Végül Mara rángatta ki a kis szöszi lányt az arabok kezéből, és vitte vissza a hajóra. Éjfél körül már otthon is voltak szegények. Mara élete leghosszabb napjának nevezte azt a napot.

Malőr 2 – Költözés bonyodalmakkal

A lányok tíz óra körüli indulása után még pihentünk egy kicsit, de dél körül nekünk is kelnünk kellett. Visszarendeztük a szobánkat az eredeti állapotba, visszavittük a „szófát” Mara, vagyis most már Lisa szobájába, behurcoltuk a cuccunkat megőrzésre Leonhoz, majd nyakunkba vettük a várost. Azért nem költöztünk rögtön, mert du. 5-re volt még egy időpontunk egy másik lakás megtekintésére, egyszerűbb volt az időt a városban kivárni, mintsem oda-vissza rohanni.

A lakást megnéztük, szép, még gondolkodunk, megéri-e átköltözni ide két hét múlva. Még elmentünk netezni egyet, aztán Leon segítségével lehurcoltunk mindent a kocsiba, és elindultunk az új életünk felé. Egészen a bejárati ajtóig jutottunk, ahol 5 percnyi próbálkozás után kiderült, hogy Angel valószínűleg véletlenül bezárta a felső zárat, amihez csak egy kulcsa van. Telefon, gyors ötletelés, hogy mi lehet a baj, zárva az ajtó, csak hát koncertjegye van 10-re, hol tudnánk összefutni? Pont kipurcant a helyi telefonkártyánk a beszélgetés végére… Szoros volt, de odataláltunk időben, kulcscsere, bocsánatkérés, nem baj, előfordul, aztán mindenki rohant tovább. Innentől már minden olajozottan ment, 11-kor már a lakásban voltak a cuccok is, éjfélkor már aludtunk. De hosszú nap volt ez, át is írhatnánk a Beatles számot Egy hosszú éjszaka nappalára!

Malőr 3 – Leon és a seholsincs koncert

Ugyanaznap este, amikor mi a zárral küzdöttünk, Leon a Model Monroe koncertre igyekezett, ami a város egyik térére volt meghirdetve. Igen ám, de nem volt koncert! Vagyis nem a téren. Szegény Leon egy darabig kereste a klubbot, ahol a zenekar valószínűleg játszott, de nem talált semmit. Egy idő után feladta, és lement a partra megnézni az ottani ingyenes koncertkínálatot. „Közepesen szar volt” - mesélte később… :)

Malőr 4 meg egy fél – Granadai jegyüzérkedés

Számunkra meglepetés volt, hogy Mara csak hétfő estére kapott repjegyet, így az utolsó itt töltött napjára, hétfőre csak sikerült összehoznunk a régóta tervezett közös granadai kirándulást! Bár az alhambrai jegyek a neten kb. 2 hétre előre el voltak adva, azért reménykedtünk, hogy a helyszínen csak lesz még belőlük. Miután letettük a kocsit a belvárosban, egy majd fél órás caplatás után értünk fel a domboldalban a jegypénztárakhoz. A hangosbemondóban épp vagy 5 nyelven sorolták, hogy már csak 14 órától tudnak jegyet kiadni. Szuper, addig már csak 50 perc, pont időben kerülünk sorra, tanakodtunk, miközben a majd húsz méteres kígyózó sort méregettük.

Kb. negyed órával 2 előtt már a pénztárnál voltunk. A jegypénztáros nő mielőtt átadta volna a régóta vágyott jegyeinket, még bekarikázott rajtuk egy időpontot: „Ekkor léphetnek be a palotába”. A palotába? Több infót nem tudtuk kihúzni belőle, hát fizettünk majd lázasan keresni kezdtük, mi is az a palota. 18.30-kor? Ez nem fog menni, épp akkor kell visszaindulnunk! Kb. az 5. percben már tudtuk, hogy a palota a fő látványosság, és bár mást is láthatunk még rajta kívül, kicsit soknak tűnt 12 euróért csak a kertek végigjárása… Ki tudja miért, a jegyek visszaváltásáról szó sem lehetett, és persze azt sem tudjuk, hogy ez a 18.30-as időpont miért nem hangzott el a hangosbemondóból, vagy miért nem lehetett valahova kiírni... Brumm. :)

Nekünk kellett kezünkbe vennünk a sorsunkat: elkezdtük kérdezgetni a sorban álló, lehetőleg angolnak kinéző emberkéket, nem akarnak-e venni esetleg 4 jegyet. Azért kellettek angolok, vagy angolul jól beszélők, hogy el tudjuk magyarázni, miért akarjuk egyáltalán eladni a frissen vásárolt jegyeinket… Több sikertelen próbálkozás után, végül is negyed óra alatt eladtuk mind a négyet. Az már csak hab volt a tortán, hogy az utolsó 3 jegyet megvevő srácok valahogy csak kettőt fizettek ki, amire csak húsz méterrel errébb jöttünk rá. Vissza a sorba, magyarázkodás, de szerencsére nem éltek vissza a helyzettel, rögtön fizettek.

Eme kis két órás közjáték után, mint akik jól végezték dolgukat, tényleg elindultunk felfedezni a várost… :) Granada amúgy az Alhambra nélkül is gyönyörű, nagyon szerettük! :)

Szerencsére ennyi volt a pechszéria, Marát időben kivittük a reptérre, nem robbantunk le, nem késte le a gépet… :) Most (már tényleg) utoljára elbúcsúztunk tőle, hazavittük Leont is, majd mi is haza tértünk új otthonunkba.

Lakásmizéria

Kényelmességből megint Moncs egyik levelét vágom be:

Nálunk annyi most a hír, hogy ma befejeztük a sulit és holnap kiköltözünk a lakásból. Kicsit zűrös is volt emiatt ez a hét, mert mint az őrült kerestünk valami kiadó szobát. Kb. 1 órája le is fixáltunk egyet - hoztuk a formánkat, szinte az utolsó pillanatban! Mindegy, lényeg, hogy most egy kicsit leereszthetek végre... :)

Egyébként magam is meglepődtem, hogy milyen nehéz tálalni valami megfelelő odút! Millió a hirdetés, de alig akad közöttük megfelelő! Vagy messze van, vagy nem fogadnak párokat, csak egyedülállókat, vagy baromi drága... Hihetetlen milyen magasak itt a bérleti di jak! De annyira, hogy eleve el is vetettük az önálló lakás kibérlésének a gondolatát és már a kezdetektől fogva csak szobában gondolkodtunk. De még így is egy vagyont fogunk fizetni... Itt Malagában egy normális méretű és kulturált szoba, feltéve, hogy aránylag jó helyen is van (mármint közlekedés szempontjából), 2 fő részére 300-400 euro minimum. Ez 75-100 ezer forint egy hónapra úgy, hogy másokkal osztozol a nappalin, a fürdőszobán és a konyhán! Kemény, mi?

Ha ennél olcsóbban akarnánk megúszni, akkor vagy a gettóban egy lepukkant, koszos lakásban, vagy valahol az isten háta mögött tudnánk valamit bérelni... Szóval szívjuk a fogunkat rendesen.  Már majdnem ki is költöztünk egyébként a világ végére (na jó, csak 40 kilcsire Malagától...), amikor tegnap az egyik spanyol tanárunk felajánlotta, hogy költözzünk be hozzá, van egy szabad szobája! Meghánytuk-vettettük a dolgot és végül elfogadtuk az ajánlatát. Aranyos srác (Angel), de kicsit messze van a lakása a központtól. Bár nem is ez volt a legnagyobb kifogásom a dolog ellen, hiszen a távolság nem olyan vészes és a lakás is teljesen rendben van, csak hat ez mégis az ő OTTHONA, vagyis nem osztozol valamin a többi bérlővel, hanem használod az övét. Szóval kicsit olyan betolakodó-féleséget éreztem, amikor ott jártunk nála szemrevételezni a kérót.

De végül győzött a józan ész és belementünk. Igaz, max. 1 hónapot maradunk nála, sőt lehet, hogy csak 2 hetet. Ugyanis menet közben elkezdtem levelezni egy lánykával, aki szinten kiadná az egyik szobáját. Asszem ő is csak bérlő, de amint kiürül az egyik szobájuk (4 van), meghirdetik a neten. Eddig csak fényképeket láttunk, meg a leírást olvastuk a neten, de ez alapján elég korrektnek tűnik. Holnap délután személyesen is megnézzük. Ha megfelel, akkor lehet, hogy jún. 1-től átköltözünk oda (ugyanis csak akkortól lesz üres a szoba).

Hat ennyi egyelőre. Ebben a nagy lakásmizériában a melókereséssel egyáltalán nem is foglalkoztunk, úgyhogy ott semmi újsággal nem szolgálhatok. Talán legközelebb... ;)

Model Monroe

A múlt vasárnap kinéztük a helyi Pesti Estből, hogy az egyik kis állandó szabadtéri színpadon ingyenes rockkoncert lesz, vagyis koncertek, egy helyi verseny elődöntőjeként. A színpadon fél óránként váltották egymást a zenekarok: az első két dob + 3 gitár felállású zenekar után már kiváncsian vártuk a harmadikat, akik már egy billentyűst is felvonultattak. Ők sem voltak kiemelkedőbbek, mint az elődeik, de az energia, amit beletettek a zenébe, mindenért kárpótolt minket - ilyennek kell lennie egy rockzenekarnak!

Kicsit bizonytalankodtunk, megvárjuk-e a következő zenekart, aztán a színpadra kihordott hangszerekből kezdtük sejteni, hogy ebből akár valami különleges is kisülhet, így maradtunk. Nem csalódtunk: a vékony basszeres csaj, a szemüveges gitáros srác, a hosszú hajú DJ és a karizmatikus énekes, gitáros frontleány hatalmas koncertet produkált! Igazi örömzene volt ez, volt tarkóbizsergés, esőben ugrálás, csápolás... :))

 

Megérdemelnek egy kis reklámot: a nevük Model Monroe, a műfaj, amit játszanak, elektronika, powerpop, némi Portishead utánérzéssel. A honlapjukon 6 daluk meg is hallgatható. Ajánlom! :)

Helyzetjelentés

Régóta nem írtam érdemlegest magunkról, most gyorsan pótolom.

Még a harmadik hétünkön lelopták a Daihtasuról az első rendszámot. Gondolom, már az autó is különleges itt, hát még a rendszám... Most megtudtam, hogy otthonról újat igényelni csak a forgalmival lehet, jegykőkönyvet kell felvenni stb. Szóval asszem az itteni bürokráciával küzdünk meg egy pár új tábláért. Kíváncsian várom! :))

Befizettünk végül még két hetet a suliban. Ezzel megint kaptunk némi haladékot, amiből azóta egy hét már le is telt. Ezzel a két hét haladékkal pont addig maradunk, mint Mara, a kanadai lakótársunk, vagyis tovább nyomja együtt a kezdőnégyesünk.

Most ezerrel állást és lakást keresünk, bár ez utóbbi inkább annak függvénye, hol találunk valami melót. Akad a neten egy-egy informatikus állás, ahova nem kell spanyol, de ezek inkább Madridban, Barcelonában vannak, nem a környéken. Megpályáztam közülük egyet-kettőt, Moncs is ugyanígy más munkákat, meglátjuk, mi lesz.

Agnieszka egy hete elment, helyette egy másik lengyel lányt kaptunk, 32 éves, pörgős, adószakértő Katarzynát (a kiejtés könnyebb, mint leírni: Katarina). Az örökmozgó csaj nem piskóta, az érkezése után fél órával éjjel 11-kor ment el körülnézni a városban, minden nap eljár futni, a hétvégén Leonnal bringázott a hegyekben. Ő jól beszél angolul, most nem gond a kommunikáció.

Az alvószakkör: Mara, Sonja, Katarzyna és Leon

Alcazaba, a helyi arab erőd / Alcazaba - The Local Arabic Fortress

Esti mese

Elena kölcsönadta a kedvenc mesekönyveit tanulás céljából. Ezek mennek mostanában, meg a Dumbo... :))

Tárgyesetek

Vicces, hogy minden országnak megvannak a maguk érdekes tárgyai, mint például Viatnámban a csöpögtetős, egyszemélyes kávéfőző. Az eddigi spanyol leleményeim a következők:

Cukor tejesdobozban. Meglepő, de praktukus, ha nics otthon cukortartód, mert hermetikusan zár, így a cukor nem áll össze benne. Viszonylag könnyű vele adagolni is.

 

Bor 2 decis kiszerelésben. Otthon az iskolakakaót és a gyümölcslevet lehet ilyen kiszerelésben kapni. A Don Simon az itteni legolcsóbb bor, az egy literes tetra packos kiszerelés kb. 65 cent. Ami meglepő, hogy nem is olyan rossz! Ha ezt nem bírja az ember fia, akkor 2 eurótól fölfelé már nagyon finom üveges borokat lehet kapni. :))

 

Ásványvíz óriás kiszerelésben. Ez az 5 literes palack a közepes kiszerelés, van még 3 és 8 literes is. Azt hiszem a kevés csapadék miatt egész Dél-Spanyolorszában probléma az ivóvíz minősége, a helyiek nem is nagyon isznak ezért csapvizet. Mi az után álltunk le a vele, amikor a Rondai kirándulás alkalmával elfogyasztott rengeteg csapvíz mindenki gyomrát rendesen megviccelte.

A lengyel "Mit sütsz, kis szűcs"... / A Polish Tongue-Twister

...by Agnieszka.

...Agnieszka tolmácsolásában. :))

Agnieszka szeret hozzánk lengyelül beszélni, ha nem jut eszébe a szó spanyolul. Már ez is vicces önmagában, ilyenkor ráébredünk, hogy nem is választottunk olyan nehéz nyelvet... :) Az abszolút kedvencünk a lengyel mit Mit sütsz, kis szűcs... lett: